A hallgatás spirálja és az elhallgattatás kultúrája
Hasznos és haszontalan importokról
A lét elviselhetetlen könnyűségében, Milan Kundera 40 évvel ezelőtt megjelent regényében van egy fejezet, a Meg nem értett szavak, ami aköré szerveződik, hogy a két szerető, a svájci Frank és a Svájcba disszidált cseh Sabina mennyire mást értenek bizonyos szavak alatt. Eltérő gyerekkori és történelmi-földrajzi szocializációjuk miatt alapvetően mást gondolnak olyan dolgokról is, mint hűség, árulás, erő, igazságban élni – de olyanokról is, mint Sabina hazájának fájdalmas drámája.
2020-2023-ig három évet Berlinben éltem, azóta kétlaki vagyok, heti szinten Bécs és Budapest között ingázom, abszurd váltakozásban nagyon eltérő politikai realitások, diskurzusok és aspirációk között. Gyakran az a benyomásom, hogy kint ránk az ő fogalmaikkal néznek, és azok a megszólalások kedvesek, amelyek az általuk ismert keretekben írják le az itteni politikai valóságot, és ami nem így tesz, az számukra érthetetlen vagy azt egyenesen érdektelennek tartják. Itthon pedig mindent, ami Nyugaton történik, nemcsak a kormánypropaganda és az ellenzék, de az ellenzéki érzelmű nyilvánosság is az Orbán-rezsimhez való viszonyán keresztül értelmezi (hiszi, nem hiszi, dicséri, bírálja).
Ezt a hírlevelet részben azért indítottam, hogy a magam szerény eszközeivel kivegyem a részem abból a fordítási munkából, ami szükséges ahhoz, hogy reálisabb nyugatképünk legyen, és hogy el tudjuk különíteni a búzát az ocsútól, a hírt az álhírtől, az inspirálót a megelőzendőtől.
Az elmúlt hetekben megütötte a fülemet itthon egy fogalom, amit Németországból ismerek: a hallgatás spirálja. Először Róna Dániel közvéleménykutató említette Dull Szabolcs május 11-én publikált podcastjában, majd (talán az előbbitől nem függetlenül) Szentkirályi Alexandra, a budapesti Fidesz-KDNP frakció vezetője a Fidesz május 18-i Harcosok Klubja-eseményén.
A hallgatás és az ordítás spirálja itthon
Róna Dániel így fogalmazott:
„a hallgatás spirálja elmélet azt jelenti, hogy minél inkább kisebbségben érzed magadat, annál inkább hallgatásba burkolózol. Ezáltal még kisebbnek látszik a te csoportod. Amit a Tiszánál látunk, az az ordítás spirálja vagy hangosság spirálja. Azáltal, hogy látják a Tisza előretérését a kutatásokban, a közösségi médiában, felbátorít sok embert.”
Ez nemcsak a közvéleménykutatások befolyásoló erejéről mond el valamit, de arról is, hogy választásaink részben igazodnak az érzékelt véleményklímához, ami egy öngerjesztő spirál, és politikailag önbeteljesítő jóslatként is működhet. Az erő percepciója generálhat erőt, a többség látszata hozzájárulhat a többség kialakításához. Ezért is van hatalmas felelőssége a közvéleménykutatóknak és az elemzőknek is abban, hogy csak leírnak-e vagy pedig elemzői pozíciójuk autoritását arra használják, hogy agitáljanak egyik vagy másik politikai szereplő mellett azáltal, hogy leírják, mennyire hatékony és erős ő.
Amire Róna hivatkozott: Elisabeth Noelle-Neumann politológusnak, a mai napig aktív, CDU-közeli Allensbach közvéleménykutató intézet társalapítójának 70-es évekbeli elmélete. Noelle-Neumann a média és a közvélemény viszonyát próbálta megragadni: hogyan hat a média az emberek nyilvánosan kifejtett vélekedéseire és fordítva. A hallgatás spiráljának az elmélete azt írja le, hogy a közvélemény hatalma abban áll az egyén felett, hogy az emberek félnek az izolációtól: nyilvános megszólalásaikban amiatt igazodnak, mert nem akarnak kitaszítva lenni. Noelle-Neumann az empirikus kutatás számára úgy operacionalizálta a közvélemény fogalmát, hogy az a vélemény és viselkedésmód értéktelített területeken, amit nyilvánosan ki lehet fejezni, ami nyilvános helyeslésre talál, ami nem rejti azt a veszélyt, hogy ezért kitaszítják az embert. Ma talán uralkodó diskurzusnak, korszellemnek és hasonlóknak hívjuk.
Normaváltozások során van ezeknek különösen jelentősége: empirikusan megfigyelhető, mely vélemények és viselkedésmódok erősödnek fel, és melyek csökkennek, ki érzi magát megerősítve, ki elbizonytalanítva. Aki azt érzi, hogy a véleménye alól elvész a társadalmi talaj, az hallgatásba burkolózik, nehogy a kirekesztést kockáztassa. Aki elég hangosan tudja képviselni a véleményét, az nagyobbnak is tudja mutatni magát, és ezáltal további támogatókat nyer. Amely vélemény pedig elhallgat, egyre gyengébbnek tűnik – függetlenül attól, hogy valójában hányan képviselik a társadalomban. Ezt nevezi Noelle-Neumann a hallgatás spiráljának. (Ábra forrása: Wikipedia.)
Ennek lehet az eredménye normaváltozás is (például a rasszista és szexista vélemények nem-píszí-vé válása hosszabb távon csökkenti a rasszizmust és szexizmust), de lehet az is, hogy az elitek által propagált nyelvezet és változások nem találkoznak a társadalom érzületeivel (például mert túlságosan kitágították a szavak jelentését), és ezért a felszín alatt bugyog az elégedetlenség és kitermeli politikai képviseletét, egy társadalmi mozgalom vagy egy politikai párt formájában.
A magyar kontextusban ez a kérdés jelenleg a „Fidesztől a Tiszához” vándorlás lehetőségeiben és realitásában valósul meg, olyan értelemben, hogy Magyar Péter nem csak a régi ellenzék pártjainak szavazóit igyekszik a Tisza zászlaja alatt egyesíteni, de a fideszes táborba is próbál beleharapni, amennyiben, Róna szavaival élve, az ordítás spirálját képviseli, és ezzel jelzi: változott a szélállás, változott a közhangulat, most már nem ciki, sőt inkább trendi Orbán Viktor kihívóját választani.
Ehhez a témához egyébként ajánlom Csigó Péter szociológus elméletét, aki egy tavalyi cikksorozatában valami rokoníthatóval magyarázta Magyar Péter sikerét. Csigó azt állítja, hogy a politikai képviselet, legalábbis hazánkban, nem árupiaci logikát követ, ami szerint kiválasztanám az érdekeimnek és értékrendemnek legkedvesebb portékát (pártot, jelöltet), hanem inkább spekulatív tőkepiaci alapút, amiben a többi cselekvő (választó) feltételezett választásait is tekintetbe veszem, és a portéka értékességét az adja, hogy az kiknek a körében népszerű. Ezeket
„elsősorban nem a hasznosságuk, nem belső minőségük mentén értékel[ik] a választók, hanem annak alapján, hogy mennyire értékes, jelentős, piacformáló erővel bíró szegmensek, aktorok, csoportok fogadják el őket mint közösen elismert értékhordozókat”.
„Az „új forint” nem belső értéktartalma miatt értékesebb a „régi pengőnél”: értékét egyedül az a közös várakozás adja, hogy az új valutát mindenki elfogadja majd, mint az újrakezdés szimbólumát, a szimbolikus közvetítőt, mely lehetővé teszi, hogy minden szereplő együtt dolgozzon és jobbra fordítsa az ország sorsát.”
Csigó akkoriban amúgy pont ebben látta a „Magyarcoin” korlátját: hogy bár az ellenzékiek látványosan gyorsan fordultak el a régi ellenzék pártjaitól, de akkoriban nemigen tudott beleharapni a Fidesz táborába:
„[A] változást akaró kormánypártiak közül Magyart nem tekintik elegen – ahogy elődeit sem – egy olyan szimbolikus valutának, mely megfelelő elfogadottsággal bír a saját társadalmi kapcsolataik közt. Magyar nem azért tudott relatíve kevés elégedetlen kormánypárti szavazót mozgósítani, mert ne lennének közülük, akik elégedetlenek és változást szeretnének – hanem azért, mert a „pénzcsere” potenciális társadalmi költségei sokkal nagyobbak számukra, mint az ellenzékiek számára.”
Nézetem szerint Magyar Péter ügy- és eszközválasztásaival, és végső soron az „ordítás spiráljával” ezt akarja jelenleg átfordítani – és ezzel az immár elégedetlen korábbi fideszesek számára is választhatóvá válni.
A hallgatás új spirálja Németországban: az elhallgattatás kultúrája
Azért is kaptam fel a fejem a hallgatás spirálja kifejezésre, mert már egy ideje a polcomon várta a sorát ez a könyv, amit így a héten el is olvastam:
A hallgatás új spirálja. Hogyan korlátozza szabadságunkat a tudomány átpolitizál(ód)ása.
Ulrike Ackermann, politológus, a John Stuart Mill Szabadságkutató Intézet vezetője 2022-ben publikálta ezt a könyvet, és Noelle-Neumann fogalmából kiindulva liberális oldalról bírálja azt, amit ma cancel culture-nek, eltörlés kultúrájának vagy talán pontosabban megfélemlítés kultúrájának (Philipp Hübl) szokás nevezni. Én a kusskultúra kifejezést javaslom, egyrészt mert magyarul van, másrészt érthetőbb, mint az „eltörlés”, harmadrészt egy szó, negyedrészt közép-európai közkincsünk – a környező szláv nyelvekben ugyanezt jelenti. Jó, jó, mind a németen keresztül kaptuk, ráadásul a francia couche-ból, kutyáknak mondott feküdj-ből). De a lényeg az, amit takar: a nem kívánatos vélemények elhallgattatása társadalmi nyomáson keresztül.
Ackermann fő állítása, hogy egy bizonyos társadalmi igazságosság-értelmezés lett az uralkodó diskurzus Németországban, és hogy egy hangos kisebbség dominálja a közbeszédet ezekkel kapcsolatban, miközben empirikus kutatások tanúsága alapján ezeknek messze nincs társadalmi többsége. De mivel az ezeket képviselő szereplők töltik be a kulturális elit pozícióit a médiában, a kultúrában és a tudományban, így nagyobbnak tudják magukat mutatni, mint amekkorák, és ezzel a hallgatás spirálját működtetik, vagyis elhallgattatják a máshogyan gondolkodókat.
Az angolszász országokban jellemzően a transzjogok zászlóra tűzéséhez és a nembináris identitásoknak a közösségi médiában való megjelenéséhez kötik, 2015-2016 tájékára téve a kezdeteit. A trend a Black Lives Matter George Floyd 2020-as meggyilkolása utáni megerősödésével és az annak nyomán globálisan kibontakozó antirasszista diskurzussal erősödött tovább.
Azok a németek, akik elismerik a jelenség létezését, jellemzően a 2015-ös menekültválságtól és a Willkommenskultur ideológiává merevedésétől datálják. Azóta Németországban is felzárkózott a transz / queer kérdés, azon kívül pedig a klímaváltozás, a covid-intézkedések, az oroszok Ukrajna elleni háborúja, 2023. október 7-e óta pedig a kiújult Izrael / Palesztina konfliktus megítélése is ebben a kultúrharcos, polarizált keretben kerülnek megtárgyalásra. A nem kívánatos álláspont képviselőit mindenféle retorziók érhetik, jobb esetben csak egy virtuális lincselés a közösségi médiában, rosszabb esetben a társadalmi presztízsük vagy állásuk elveszítése.
Ackermann érdekes megfigyelése, amivel én is gyakran találkozom: Bizonyos ügyek és vélemények, amelyek 10 éve még teljesen bevettnek számítottak kikerültek a mainstream szótárából → ezeknek a képviseletére szegődik – meggyőződésből vagy jó taktikai érzékkel – a szélsőjobboldali AfD → innentől teljes témák, szavak, álláspontok AfD-s álláspontok lesznek, tehát még aki korrigálni próbál, annak szellemében, hogy ’ne engedjük át a tudomány szabadságának vagy a migrációnak a témáját az AfD-nek’, az is könnyen megkaphatja, hogy az AfD szekerét tolja. A hallgatás öngerjesztő spirálja.
Itthon is tapasztalható a kormánykritikus elitek részéről: mivel a kormányzó jobboldal kisajátított bizonyos témákat, ezt vagy azt az álláspontot képviseli vagy épp szabadságharcot folytat ellene, ezért teljes témák, szavak, álláspontok lettek fideszessé, amikről tanácsosabb nem megfogalmazni árnyaltabb álláspontot, ha az ember nem akarja az izolációt kockáztatni. (Feltételezem, hogy ugyanez a fegyelmezés megvan fideszes közegekben is: mivel az ellenzék ezt vagy azt tematizálja, ezért inkább ne beszéljen róla, aki nem akar a megvetett libernyákokkal egy platformra kerülni.) A polarizációnak az elitek által gerjesztett logikája.
Ackermannt a tyúk vagy tojás problémája is foglalkoztatja, bár arra nem ad a könyvben átfogó választ: előbb voltak-e vajon a mai gyakorlatokat megalapozó, a kritikai elméletekből kinőtt posztmodern-dekonstruktivista elméletek és azok folytak ki a nyilvánosságba; vagy egy politikai-aktivista szókincset és világértelmezést vettek át a tudósok, és ez a felelős azért, hogy hegemóniára tett szert mára az aktivista tudományfelfogás a német társadalom- és bölcsészettudományok bizonyos szegmenseiben? Ő rendre kölcsönhatásról beszél. Ez az eszmetörténeti kirakós szerintem kulcsfontosságú ennek a jelenségnek a megértéséhez.
A jelenben mindenesetre ezek a nyugati, a társadalmi igazságosságot a zászlajára tűző kusskultúra hozzávalói:
(vulgár-)foucauldiánus hatalomértelmezés
(vulgár-)gramsciánus politika- és változáselmélet
(vulgár-)interszekcionalista képviseletiség
identitások sokszínűsége (mínusz cisz fehér heteró férfi), de vélemények egyszínűsége
egy bizonyos igazságossági paradigma para dogmává válása; a dogmatikusság a hovatartozást és elhatárolódást jelző vallási rítusokban ölt testet (névmások bejelentése, eretnekek nyilvános megégetése stb.)
konformitásnyomás a moralizmus jegyében („ha nem vagy velünk, a szélsőjobboldallal vagy”, „ha nem támogatod ezt vagy azt a politikai javaslatot, akkor rasszista / szexista / transzfób vagy”)
a tudományos és médiaelit fújja a passzátszelet.
Ezekről egyenként is lehetne (sőt fogok is) írni, de ami most lényeges: a jobboldali polarizációs vállalkozók szerint a feminizmus, antirasszizmus, melegjogok stb. képviselete mint nézet en bloc, alles zusammen: woke, vagyis kénköves pokol. Ők a (nevezzük most így) túlkapásokat használják, hogy delegitimáljanak minden egyenlősítő törekvést. A baloldali és liberális kritikusok szerint viszont nem az egyenlősítő nézetek jelentik a problémát, hanem ezeknek egy bizonyos, bonyolult elméletekkel is aládúcolt gyakorlata. A woke liberális és baloldali kritikusai nem az egyenlőség célját kérdőjelezik meg, hanem azt, ahogyan a woke baloldaliak a problémák okait és a megoldás eszközeit meghatározzák.
„Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”
A kontrasztban, ahogy Orbán Viktornak ez a méltán híres idézete összeér a magyar valósággal, aktuálisan a cenzúratörvény fenyegetésével, szépen kifejezi a lényeget.
A nyugati kusskultúra ellen folytatnak szabadságharcot, de itthon ők hallgattatnák el a nem tetsző véleményeket. Ezt Plankó Gergő, a 444 újságírója 2020-ban már szépen megfogalmazta: Nyugaton úgy hívják, „cancel culture”, Magyarországon meg úgy, átlagos hétköznap.
Ezért volt – legalábbis ellenzéki füllel – mérhetetlenül disszonáns Szentkirályi Alexandra próbálkozása múlt vasárnap, amiben az ismert recepthez nyúlt, ami szerint a Fidesz, bár kétharmados hatalom birtokában, mindig az elnyomott kisebbség és az elnyomottak képviselője. A kormánypárt az ellenzéket ostorozza állandóan azzal, hogy nyugatról importál olyan eszméket, amiknek itthon nincs kulturális beágyazottsága (ez a régi ellenzék bizonyos pártjaira igaz is volt). Csakhogy az áldozati diskurzus pont import termék. Nyugaton a jobboldal a baloldaltól, itthon a Fidesz nyugatról vette.
Szentkirályi múlt vasárnapi rövid beszédében immár Noelle-Neumann vagy Róna Dániel inspirációjára egy új elemmel bővült az áldozati eszköztár, a hallgatás spiráljával:
„A digitális arénában kell küzdenünk, ahol el akarnak minket hallgattatni. (...) Felfújják magukat, el akarják venni a kedvünket a harctól. (...) Ne hagyjátok azt, hogy a hallgatás spirálja lehúzzon titeket. (...) Mert ha te elmondod valakinek a véleményedet, lehet, hogy az illető attól fog kedvet kapni, bátorságot, hogy ő elmondja az övét. (...) Kommentáljatok, hallassátok a hangotokat, mert ha mindannyian így teszünk, akkor meg fogjuk nyerni ezt a küzdelmet.”
Hogy erőt mutatott-e a Harcosok klubja, vagy pont hogy kétségbeesést, erről is folyik épp a keretezési harc. Mindenesetre a valóságkonstruálási és erőfitogtatási verseny a következő 10,5 hónapban különösen ádáznak ígérkezik. Ebben – ha a Harcosok klubja rendezvény beszédeinek lehet hinni – a Fidesz woke elleni és gender elleni harcának is fog jutni némi szerep.
Ettől még, ami nyugaton ezügyben történik, az történik; és bírálható; sőt bírálják is ott sokan konzervatív, liberális és baloldalról egyaránt. Ha itthon egyszer rendszerváltás lesz, és lesz a baloldali értékeknek valamilyen képviselete, remélem, nem a nyugati woke baloldal eszköztárából fogunk inspirálódni.