A szavak helyreállítása II.

Mi a liberalizmus és mi a baloldal?

Amikor 2020 elején kiköltöztem Berlinbe pár hónapra, amiből aztán három év lett, azon kaptam magam, hogy ott egyre kevésbé merem magam baloldalinak és feministának hívni. Nem azért, mert a honvágytól felfedeztem volna magamban az orbáni értelemben vett konzervatívot, hanem mert e címkék alatt olyan nézetekért kellett magyarázkodnom, amiket nem osztottam. Ugyanis az volt a megélésem, hogy ott a queer-interszekcionális-posztkolonialista feminizmus lett a feminizmus, és a woke baloldal a baloldal. Közben pedig itthoni, a baloldali eszme iránt elkötelezett barátaim továbbra is liberálisként kárhoztatták azokat a nézeteket, amiket Németországban nevükben és identitásukban is baloldali mozgalmak és pártok képviselnek, és amikkel kapcsolatban a liberálisok voltak azok, akik próbálták lerázni magukról, hogy szélsőjobboldaliként bélyegzi meg őket a woke média- és tudományos elit, ha nem osztják ennek az új politikai eszmerendszernek és gyakorlatnak a hittételeit.

Ez az élmény, annak megélése, hogy mást értünk a liberalizmus és a baloldal fogalmai alatt Magyarországon és Németországban, illetve mást 35 éve, 20 éve és ma, indokolta, hogy erről szóljon A szavak helyreállítása sorozatom második része. A sorozat első darabjában a nő és a férfi kategóriák tartalmának megváltozásáról, vagyis a társadalmi nemi szerepelvárások feminista szemmel kívánatos változásán túlmutató radikális folyamatokról írtam a nyugati politikában. Ebben a második részben arról lesz szó, hogy a politikai ideológiák tartalmával kapcsolatban is igaz, hogy különféle beszélők nagyon mást értenek a fogalmak alatt.

A nő-férfi kategóriák elmúlt tíz évben bekövetkezett megváltozásával szemben a politikai ideológiák alakulásában persze semmi új nincs. Mindig is heves viták folytak arról egy adott irányzat képviselői körében, hogy ez a nekünk fontos eszme mi és mi legyen: a baloldali hagyományt kezdetektől megosztják olyan kérdések, mint hogy reformokért küzdjünk az adott rendben vagy forradalomra van szükség; elit élcsapat irányítsa a mozgalmat vagy a nyitott végű részvételiség a cél; hierarchizált képviseletiségben gondoljuk el a politikát vagy bázisdemokráciában működjünk; a kapitalizmust fogadjuk el realista módon vagy a kérlelhetetlen antikapitalizmusból nem engedhetünk; az állam erőforrássá tétele a cél az igazságosságért vagy pedig ez eleve elvetélt, a cél valamiféle anarchizmus; az elosztási vagy elismerési kérdések primátusában hiszünk inkább, vagy ha mindkettőt fontosnak tartjuk, hogyan kellene ezeket egyesíteni stb. stb.

Attól, hogy az a jelenség nem új, hogy az ideológiák tartalma vita tárgya és változik, nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy jobban megértsük a mai alakváltozásokat. Természetesen nem célom egy rövid írásban feldolgozni a baloldal és a liberalizmus globális eszmetörténetét, csak néhány szempontot szeretnék felvetni azzal kapcsolatban, hogy mit jelent ma a baloldal és a liberalizmus itt és ott, keleten és nyugaton, és hogy ennek mi a politikai jelentősége.

Itt és ott és amott

Kapásból egy extra nehézséggel indulunk: hogy nem csak mást jelentenek a politikai ideológiák a keleti, posztszocialista országokban, mint nyugaton, de mást Nyugat-Európában és az USÁ-ban is.

Hogy mit jelent a liberalizmus az USA kétosztatú politikai terében, szépen összefoglalja Szily László a 444-en.

• „Liberálisnak eredendően azokat a XIX. századi politikai filozófusokat és későbbi követőiket nevezték, akik (...) az emberek közötti egyenlőségben, az elidegeníthetetlen, univerzális szabadságjogokban, a szabad piacban és a központi hatalom korlátozásában hittek.” Nyugat-Európában még mindig ez számít liberálisnak, és ez a baloldaliak kritikájának alapja is – a liberalizmus individualista és a gazdasági rendről leválasztott szabadságértelmezése. Az USÁ-ban az ezeket az elveket vallókra a „klasszikus liberálisok” kifejezést szokták használni, ha meg akarják őket különböztetni az újféléktől.

• Az egyesült államokbeli liberalizmus is felfedezte magának a piac állami szabályozását és a jóléti intézkedéseket az 1930-as évekre, így egy másik értelme a szónak valami olyasmi, amit mi Európában szociáldemokráciának nevezünk. (Én mindig meglepődöm azon, hogy a mai napig milyen – európai szemmel legalább elvben konszenzusosnak tekintett – jóléti intézmények mint állami egészségügy számítanak ott radikálisnak és kommunista csúszós lejtőnek.)

• És az az utóbbi évtized fejleménye, hogy az amerikai értelemben vett liberális szinonim lett a szélsőbal fogalmával, és mindkettő alatt a woke identitáspolitikát értik.

Ehhez a nyelvi katyvaszhoz hozzájárul egy negyedik jelentés is, ez itthonról is ismerős: amikor a liberális nem eszmerendszert jelent, hanem a demokráciának (a nép uralmának) a demokráciát (mint intézményrendszert) védő korlátozását: a liberális demokrácia nem a libernyákok uralma, hanem a jogállamiságnak, illetve a hatalmi ágak közötti fékeknek és ellensúlyoknak a rendszere.

Vagyis csak az USÁ-ban legalább három, inkább négy dologra használják egyszerre a liberalizmus fogalmát, és ezekre nekünk Európában részben egész más szavaink vannak. Ezért is van az, hogy ideológiai vitáink a nemzetközi térben gyakran süketek párbeszéde.

Az amerikai politikai rendszer kétosztatúságának egyébként az is a következménye, hogy egy egyenes vonalon vannak elgondolva a nézetek, szélsőjobbtól, mérsékelten (európai értelemben liberálison) át a szélsőbaloldalig.

A nyugat-európai plurális demokráciákban a politikai teret gyakran az egy vonalhoz képest összetettebben, két tengely mentén ábrázolják, egy gazdasági és egy kulturális tengelyből kiindulva. E szerint a vízszintes, gazdasági tengely a gazdasági baloldaliság–liberalizmus tengelye lenne az állami beavatkozáshoz és újraelosztáshoz való viszony mentén, a függőleges kulturális tengely pedig az elismerési kérdésekben a nyitottság–zártság, egyenlőség–tekintélyelvűség tengelye. (Ismerjük ezt mindenféle, választások idején köröztetett politikai iránytűkből és mémekből.)

Itt egy példa a német pártok két tengely alapú besorolására:

Forrás: Marc Saxer politológus, X, 2025. március 3. A logók a német pártok hivatalos pozícióit jelzik, a nagy buborékok pedig az adott párt különböző tagozatainak a véleményspektrumát képezik le.

A nyugati liberális pártok jellemzően gazdaságilag liberálisak (más szóval: gazdaságilag jobboldaliak), kulturálisan többé vagy kevésbé liberálisok (a német FDP pont kevésbé). A baloldali pártok a gazdasági baloldalon helyezkednek el több vagy kevesebb állami beavatkozást és újraelosztást követelve, kulturálisan pedig hol itt, hol ott (Németországban például a BSW kulturálisan konzervatívnak számít, az SPD középutasnak, a Linke pedig progresszívnek).

Kelet-Közép-Európa rendszerváltozás utáni pártrendszerei remekül mutatják, hogy mást jelentenek a politikai ideológiák mint absztrakt eszemáramlatok és mást mint konkrét politikai cselekvők saját magukra és ellenfeleikre aggatott címkéi. A magyar kontextusban például hiába hadakozunk, hogy ’de hát a Gyurcsány-kormány vagy a Bajnai-kormány semmilyen létező baloldal-definíció szerint nem volt baloldali’: Ha baloldali nevű és identitású pártok képviselték a neoliberális gazdaságpolitikákat, és a magyar emberek fejében a baloldal = 2002-2010-es balliberális éra = megszorítások, akkor ezt nem lehet lesöpörni az asztalról. Ugyanúgy, hogy hiába ágálnak liberálisok, hogy a 1990-2010-es időszak nem a liberalizmus jegyében telt, ha az sokak megélésében, Ivan Krasztev bolgár politológus szellemes 2007-es utalásával, a valóban létező liberalizmus két évtizede volt. Ennek belátása nélkül sem a 2010-es kétharmad nem megérthető, sem az immár 15 éve hatalmon lévő kormányzat liberálisozásának hatékonysága.

És nyilván számos kontextuális különbség van mindegyik nagy régión belül, ezekbe most nem megyek bele, csak a problémát akartam vázolni:

• mást jelentenek a fogalmak itt és ott és amott,

• mást jelentenek kulturálisan és gazdaságilag,

• mást jelentenek mint eszmék és mást mint tökéletlen politikai alakulatok saját magukra és ellenfeleikre aggatott címkéi.

A politikai tér lineáris és kéttengelyes elgondolásának problémái

Még pár gondolat a fentebb vázlatosan felrajzolt spektrumokról és dimenziókról.

A köznyelvben és a közvéleménykutatásokban nálunk is gyakran használt a jobboldaltól (esetleg liberálison át vezető) baloldalig tartó skála. Ezzel legalább két probléma van:

• Nem tudjuk pontosan, ki mit ért a fogalmak alatt, amikor besorolja magát, a gazdasági (elosztási) kérdéseket, a kulturális (elismerési) kérdéseket és/vagy némely a valóságban létező párt politikájához való viszonyulást.

• Maga a lineáris ábrázolás normatívan azt sugallja, hogy két szélsőség között pragmatikusnak és kívánatosnak a mérsékelt, középutas megoldás tűnik. Ez a mérsékeltségi diskurzus nemcsak az USA kétosztatú terében bevett, de Németországban és itthon is.

Amiben én tudok ezzel a középutas ideológiával menni, az a hangnem kérdése: hogy ne nácizzuk-komcsizzuk egymást, ne írjuk ki a máshogy gondolkodó és a számunka elfogadhatatlanul szavazó honfitársainkat a nemzet vagy az emberség kategóriáiból, stb. Eszmei szempontból azonban egyrészt rettenetesen pontatlan, mert összetett kérdéseket passzíroz bele egy tól-ig-skálába. Másrészt eleve kizárja, hogy valamelyik kérdésben valamelyik „szélnek” legyen igaza. Mondom ezt baloldali elfogultsággal olyan valakiként, aki már gyakran kapta meg a kommunizmus bélyegét az eddig elgondoltnál nagyobb közteherviselést, sőt rendszerkritikát alapul vevő gazdaságpolitikai megoldások támogatásáért. (És ezt természetesen mondhatják a woke baloldaliak is, akik ugyanezen okból elfogadhatatlan kompromisszumnak tartják a kultúrharcban a középutas megoldásokat.) A lényeg: a mérsékeltség önmagában nem érték, nem ússzuk meg, hogy állást foglaljunk az adott kérdésekben.

A lineáris, tól-ig-elgondoláshoz képest árnyaltabbnak tűnik a kéttengelyes megoldás, hiszen a gazdasági és kulturális elképzelések nem feltétlenül járnak együtt sem a saját attitűdjeinkben, sem pártok és mozgalmak ideológiájában. Azonban ezzel is van három gond:

• A kulturális tengelybe bele van építve egy normatív elfogultság. A zártságtól a nyitottságig megy a skála, és minél nagyobb elfogadás számít helyesnek, kívánatosnak. De ebben a keretben az a kérdés, hogy ami épp haladónak számít, az tényleg emancipatív-e, fel sem tehető. Például a szexmunkásság mint választott életopció elfogadása önmagáért való nyitottsági cél lesz, és aki ezt nem osztja (nem azért mert prűd volna, hanem mert inkább azokat a kényszereket vizsgálná vagy szeretné elhárítani, amik miatt bizonyos nők ebbe a helyzetbe kerülnek és amik miatt bizonyos férfiak ezt elfogadhatónak tartják), az könnyen megkapja a szexmunkás-kirekesztő bélyegét. Vagy ha valaki – bármilyen okból – nem támogatja az irreguláris bevándorlók befogadását, akkor az elbukott a nyitottsági teszten.

• A kéttengelyes megoldás a kulturális tengelyt adottnak veszi, esszencializálja, konkrét történeti kontextusból kiszakítva. Amit épp az aktuális (hegemón, nyugati, fővárosi stb.) elitek haladónak tartanak, az a nyitottság célja és maximuma. Márpedig a kulturális liberalizmus mást jelenthet eltérő országokban és korokban. Például mást jelentett 35 éve, amikor a a kelet-közép-európai országok elitjei fel akartak zárkózni kulturális értelemben is a nyugathoz, és mást ma. Erről szól Ivan Krasztev és Stephen Holmes könyve, A fény kialszik, amiben a szerzők egyik példája, hogy a rendszerváltáskor a nyugaton példás vallásszabadsághoz akart hasonulni a kelet, ma pedig az azonos neműek házasságához (is) kellene. (Krasztevék 2019-es példáját aktualizálva: a nembináris identitásokhoz is.) Megváltozott az áhított nyugat kulturális keretrendszere is.

• Külön kezeli a gazdasági kérdéseket a kulturálisaktól, mintha nem lenne, lehetne összefüggés; például hogy milyen osztálypozíciók befolyásolják azt, hogy milyen kulturális attitűdöket alakít ki az ember. Klasszikus példa, hogy a gazdasági kiszolgáltatottságok a hagyományos nemi hierarchiák felülértékeléséhez vezetnek, egész egyszerűen mert biztonságot nyújtanak. A másik oldalon meg: az elitek ideái nem feltétlenül szolgálják az alsóbb osztályok érdekeit. (Erről majd az ötödik posztban lesz szó.)

Progresszív liberalizmus és woke baloldal

Na és akkor itt térjünk vissza ahhoz, hogy minek nevezzük a nyugati, woke, kusskultúra jelenségeket: progresszív / identitáspolitikai / posztmodern / woke baloldal? progresszív / identitáspolitikai stb. liberalizmus? Egy új szó, ami jelzi, hogy ez egy új politikai nyelv: lib is, bal is, vagy se nem lib, se nem bal?

Akik eszmetörténetileg néznek a moralizálós / az elnyomott kisebbségek elismerését központba helyező (és azt egy merőben új módon értő) / individualista / a kapitalizmus logikájával kompatibilis / a megszólaló pozicionalitása felett csendőrködő nézetekre és gyakorlatokra, azok számos liberális eszmeiségű elemet felfedezhetnek benne. Marxista kritikusai ezt teszik, például Olúfẹ́mi O. Táíwò, Musa al-Gharbi, Vivek Chibber.

És itt is bejön: melyik kontextust vesszük mérvadónak. Míg a nyugat-európai liberálisok ágálnak a woke ellen, addig az USA-értelemben vett liberálisok a szószólói, épp úgy, ahogy itthon az antiorbánista, a mindent az Orbán Viktor rezsimjével való szembenállásukra redukáló liberálisok veszik fel a nyugaton szélsőséges woke pozícióit (ez a „ha Orbán ellene van, akkor mi mellette” filozófiája).

Mivel én ezt a folyamatot a kezdetektől kritikával szemlélem, és nem tartom a baloldal kívánatos útjának, ezért örültem meg, amikor még 2019-ben Körösényi András és Mándi Tibor progresszív liberalizmusnak (és nem baloldalnak!) nevezte a jelenséget, ezt el is ismertük Schultz Nórával közösen jegyzett válaszcikkünkben.

Azóta azonban a nyugat-európai és itthoni baloldali mozgalmak és pártok is felzárkóztak. Míg Nancy Fraser amerikai filozófus 2017-ben még joggal bírálta, hogy az identitáspolitikai feminista-antirasszista-LMBT-párti oldal szövetségre lépett a tőkével (progresszív neoliberalizmusnak nevezte ezt a jelenséget), addig mára a woke egyesítette magában az osztálypolitikát és az identitáspolitikát, az elosztási és az elismerési paradigmát, egyszerre él radikálisan antikapitalista és antirasszista stb. követelésekkel.

Míg a marxista baloldal sokáig nem fogadta el az elismerési kérdések baloldaliságát, mára azonban vitathatatlan, hogy az elismerésinek nevezett kérdések is a baloldali elmélet szerves részét képezik már évtizedek óta. (Ebben az én nézeteim is változtak, illusztrálásul itt egy Fraser kapcsán írt írásom 2018-ból és egy másik 2024-ből.)

De ami a témánk szempontjából lényegesnek tűnik: a woke nem egyszerűen az elismerési kérdések baloldali elismerése. Bár a woke eszmék és eszközök pártolói azt állítják, hogy ez a korábbi anti-diszkriminációs, elismerésért folytatott harcok meghosszabbítása-továbbfejlesztése, nézetem szerint radikális újítások vannak benne a korábbi emancipációs harcokhoz képest. Más szóval: lehet (és szerintem kell is) az elismerési kérdéseket fontosnak tartani, és a woke-ot elutasítani.

De akkor most baloldali vagy liberális??

Van értelme ezeknek a töprengéseknek, hiszen az eszmék nem identifikációs kategóriák, amiket bárki magára aggathat, tartalomtól függetlenül. Sokan írtak már arról például, hogy valami nem lesz feminista tett, csak amiatt, mert egy öntudatos nő teszi, és állítja, hogy de ő azt bizony szabadon és önként. Például hogy ő bizony kiteljesedik abban, hogy háziasszony, hogy szexmunkás vagy hogy feltöltette az ajkait. Nem tudunk kiidentifikálni a társadalmi valóságból és kényszerekből, amik a legautentikusabbnak érzett vágyainkat is formálják. (Két klassz példa erre a fajta marxista-feminista ideológiakritikára Shelley Budgeon és Ankica Čakardič.) A mindennapi gyakorlatokban ezekkel kapcsolatban persze felmerül a kérdés, hogy ki van a zsűrizés pozíciójában, ki mondhatja meg, hogy valami igazán feminista / baloldali / liberális. Nyomasztó és elidegenítő gyakorlat a zsűrizés a magyar feminista és baloldalon is, és nekem sincs rá könnyű válaszom.

Ami a zavarbaejtő: Nyugaton pont a (klasszikus) liberálisok a legnagyobb ellenfelei a woke gyakorlatoknak a racionalitás, a tolerancia, a véleményszabadság stb. jegyében, és a baloldali pártok és mozgalmak tűzik zászlajukra a feminista, anti-rasszista, dekoloniális stb. harc ilyetén aktualizált / radikalizált / posztmodernesített / a nem kívánatos vélemények elhallgattatását igazoltnak látó képviseletét..

Nézetem szerint ha valami úgy hívja magát hogy kacsa, és mások is kacsának tekintik, akkor az kacsa. Más szóval: Lehet, hogy nekem nem rokonszenves ez a baloldaliság, de – bár nem hagyhatjuk abba, hogy az eszmék kívánatos tartalmán gondolkodjunk – az elemzésnek a realitásból kell kiindulnia: mit képviselnek ma magukat baloldalinak nevező mozgalmak, pártok, ideológusok —> jelenleg az számít baloldalinak. Ebből kell kiindulnunk nekünk, akik valami mást akarunk. Hacsak nincs sok hatalmunk, akkor sajnos nem fogjuk tudni egyszerűen diszkurzívan átkeretezni őket mint nem-baloldali, és ezzel megoldani a kérdést. Ettől függetlenül nekünk persze nem kötelező átvenni a szóhasználatukat, utalhatunk rájuk szimplán woke-ként (kéne egy magyar szó, valaki??), bármiként, de érdemes szem előtt tartanunk, hogy a számunkra kedves címkéket olyanok is használják, akikkel lényeges dolgokban nem értünk egyet és akik miatt a szélésebb nyilvánosságban nincs vonzereje bizonyos eszméknek.

A történetiségtől az inspirációig

És még egy szempont: bírálhatunk adott baloldali követeléseket és politikai gyakorlatokat önmagukban, de nézetem szerint ahhoz, hogy ezt meggyőzően tehessük, nem elég az inkoherenciájukat, rossz értékalapjukat, hatékonytalan stratégiájukat stb leleplezni, hanem előbb meg kell őket történetiségükben érteni: hogy hogyan lettek és mekkora befolyást fejtenek ki és miért akkorát.

A nyugati woke liberalizmus/baloldal megértéséhez elengedhetetlen, hogy értsük például az elismerési fordulatot (lásd Fraser), a diszkurzív fordulatot (lásd Foucault), a kulturális hegemoniális fordulatot (lásd Gramsci egy specifikus értelmezése nyomán Laclau és Mouffe). És sok elmélet foglalkozik a neoliberális korszellem szerepével, a kapitalizmus adaptációs képességével stb.

Rokonszenves nekem (ismét!) Ivan Krasztevnek az a szellemes mondata 2012-ből, hogy

„What went right is also what went wrong”.

Az elmúlt évtizedek kulturális és társadalmi forradalmaival kapcsolatban fogalmazta meg, hogy ami jól sikerült bennük, pontosan az ment rosszul is. A helyes intuíciók, a jó folyamatok kitermeltek rossz leágazásokat (is). Ezt persze nem lehet axiómának tekinteni minden emancipatorikus törekvésre, de zsinórmértéknek megteszi: ha valami egy mai emancipatorikusnak szánt állításban vagy gyakorlatban nem tetszik, akkor nézzük meg, volt-e emancipatorikus magja, és ha igen, mi és (germanizmus-alert!) hol kanyarodott le rosszul (falsch abgebogen).

A lényeg elég banális: a politikai eszmeáramlatok tartalma és azok változásai is kontextuálisak, politikai cselekvők materiális és diszkurzív tevékenységei nyomán változnak.

Vissza a sorozat címéhez: Hogy ilyen értelemben helyreállíthatóak-e a szavak, a politikai ideológiák, erősen kétlem. Nézetem szerint nem lehet visszatérni egy vágyott baloldalhoz – ezt próbálják megtenni például a marxista, időnként osztályredukcionista baloldaliak. De nem is lehet beledefiniálni a világba diszkurzívan egy vágyott újat.

Amit tehetünk: megpróbáljuk eszmetörténetileg, gazdasági és globális beágyazottságában megérteni ezeket az alakváltozásokat, és a jó dolgokból inspirálódni mai és holnapi politikai gyakorlatainkhoz.

Talán nem a mérsékelteskedés vagy a kéttengelyes álkomplexitás jegyében, de nem is oldalt választva a moralizált-polarizált kultúrharcokban, hanem inkább a háromszögesítés mentén: keresve a harmadik pozíciót.

¤¤¤

A Belépési küszöb március 15-i adásában ezekről a kérdésekről beszélgettünk Schultz Nórával: