Jobbratolódás vagy képviseleti szakadék

Két vetélkedő magyarázat a radikális jobboldal sikerére Nyugat-Európában

Az elmúlt évek megnövekedett bevándorlásának biztonsági, erőforrás-elosztásbeli és kulturális dimenziói annyira központi szerepet játszottak Ausztria és Németország legutóbbi szövetségi választási kampányában és azóta is a közbeszédében, hogy bár nem értek a migrációs politikához mint szakpolitikához (policy), de nem úszhattam meg, hogy foglalkozzak az utóbbi egy évben a migráció politikai dimenziójával (politics). Ezen a felületen is rendszeresen írok a nyugati elitdiskurzusokról, kicsit ellensúlyozandó, ami az orbáni és antiorbáni nyilvánosságban ezekről a belpolitikai céloknak alárendelve egyszerűsítően megjelenik. Aktuális, Németország-fókuszú kutatásomban pedig részben értelmiség- és elitszociológiát művelek. Ennek keretében az elmúlt másfél hetet is Németországban töltöttem, ahol volt alkalmam ismét a jobbratolódás / fasizálódás / sokak által követelt AfD-betiltás kapcsán is beszélgetéseket folytatni.

Egy tüntetés kellékei Tübingenben, 2025. szeptember 20.

Kívül kék és belül szar.

AfD-betiltást most!

Óvjuk meg az embereket! Az AfD konkrét fenyegetést jelent számtalan ember jólétére, fizikai épségére és életére. Gyűlöletet és rasszizmust szít, ezáltal legitimálja az erőszakot.

Védjük meg a demokráciát! Ha az AfD átveszi az irányítást a biztonsági intézményrendszer, a tantervek és az állami támogatások felett, akkor a jogállamiság közvetlen veszélybe kerül. Cselekednünk kell, mielőtt túl késő lenne!

A „Soha többet [Holocaust]” most van! Az AfD betiltásának puszta követelése is megállíthatja a párt normalizálását a médiában és a többi párt együttműködési hajlandóságát. Ha a betiltás sikeres, az állami finanszírozás csapja elzáródik és a pártapparátus feloszlik.

--

Ezért örültem meg különösen annak, hogy az egyik legizgalmasabb magyar substacknek, az elsősorban geopolitikai elemzéseket közlő Köztesnek a szerzője, Pap Szilárd elküldte a Financial Times szeptember 26-i cikkét, aminek a címe: „Vajon a politikai elit kövezte ki az utat Trump és Farage előtt?”

A cikk fő állítását jól összefoglalja két ábra, amiket a szerzője a német politikai közgazdász, Laurenz Guenther egyik tanulmányából idéz.

(Akit érdekel az idézett kutatás módszertana, annak ajánlom a tanulmány tüzetes vizsgálatát, a substack olvasóit megkímélem tőle.)

„A politikusok és a választók általában egyetértenek a gazdasági kérdésekben, de a közvélemény következetesen a mainstream politikusoktól jobbra áll a kultúra terén.”

Míg a két alsó, az újraelosztást és a kapitalizmus vs szocializmus szembeállítást érintő kérdésben kvázi egybeesik a kérdezett parlamenti képviselők és a választók álláspontja a vizsgált 27 országban, addig a felső kettőnél, a bevándorlók integrációjára és a keményebb büntetésekre vonatkozóaknál, a közvélemény (beleértve a bevándorlókat) jobbra áll hivatásos képviselőitől – lényegében bármelyik mainstream párt esetében (a konzervatívok sem kivételek!) és majdnem mindegyik országban.

Most abba nem megyek bele, miért félrevezető a politikai ideológiákat az angolszász fókuszú „baltól jobbig” skálán elhelyezni, ahol ráadásul a bal szélső pozíció szinonim a liberálissal (ezt itt fejtettem ki). Ettől függetlenül is egyertelmű az ábra: széttartás van a politikai elitek és a közvélemény között a bevándorlók integrációja és a közrend kérdésében.

A második idézett ábra még az elsőnél is érdekesebb. A szóban forgó kérdés, amiben a válaszadóknak színt kellett vallania, a következő: „A bevándorlóknak alkalmazkodniuk kellene az ország szokásaihoz.” Az ábrán öt ország eredményeit látjuk „nagyon nem értek egyet”-től „teljesen egyetértek”-ig tartó skálán.

Ismét szembeötlő a széttartás. A konkrét kérdés ráadásul nem is radikális: nem kitoloncolásokról, határkerítésekről, a migráció megállításáról és hasonlókról van szó, hanem arról, hogy „tartsák tiszteletben a kultúránkat”. Ez tartalmát tekintve nem megosztó állítás. Elvárható a frissen érkezőktől a hatályos törvényeknek, az állam és a vallás szétválasztásának, a nők és a melegek jogainak és hasonlóknak a tiszteletben tartása. A politikusok szerint ez az állítás azonban túlságosan jobboldali, feltehetőleg ugyanazért, ami miatt itthon is felszisszent bizonyára az imént egy-egy nem-kormánypárti olvasó: ha hallják, nem a mondat tartalmára gondolnak, hanem úgynevezett dogwhistle-lé vált, a politikai pozíció jelzőjeként működik, jelen esetben szélsőjobbos szófordulatként. Annál is inkább, mert sokszor pont azok, akik ezt a bevándorlókkal szemben diszkurzívan bevetik, maguk sem jeleskednek benne.

Dánia okkal kivétel a sorban, hiszen ismert módon ott még a 2019 óta kormányzó szociáldemokraták is szigorúak: például szigorították a menekültügyi szabályozást és az elutasított kérelműek kitoloncolását, valamint kötelező óvodáztatáson és a homogén lakóövezetek (gettók) felszámolásán keresztül sürgetik az érkezők integrációját. Az ilyen intézkedések miatt sokan jobboldalisággal vádolják őket. Mások (például saját maguk) szerint ez a megközelítés pont hogy baloldali:

• a jóléti állam és annak előfeltételeként a magas adók legitimációjának fenntartásához szükséges az állam működőképessége / kontrollban levése, és ennek részeként a migráció szabályozottsága;

• a progresszív-befogadó nézetek nem járnak költséggel a felsőbb osztályoknak, akik ki tudják vásárolni magukat a közösségi infrastruktúrából és a rossz lakónegyedekből, a bérből és fizetésből élők azonban jobban megsínylik a zsúfolt iskolákat, a túlterhelt szociális és egészségügyet, a lakáspiacra nehezedő extra nyomást – ezért e szerint az érvelés szerint pont az alsóbb rétegekre tekintettel kell a migráció léptékével és költségeivel felmerülő problémákkal valamit kezdeni.

Nem értek hozzá eléggé, hogy igazságot tegyek, az mindenesetre kijelenthető, hogy létezik alternatívákkal próbálkozás a mainstream oldalon is, és – legalábbis a szélsőjobboldalnak kedvező képviseleti szakadék felől nézve – egyelőre sikerrel.

Két vetélkedő magyarázat

Amiről Guenther két fentebb idézett ábrája szól, az tehát a képviseleti szakadék: az a jelenség, amikor a páston lévő politikai pártok elszakadnak a választók igényeitől – ami utat nyit új szereplőknek, például populista pártoknak, akik készségesen jelentkeznek be a képviselet nélkül hagyott ügyek és álláspontok képviseletére. A képviseleti szakadék-tézis egy másik elterjedt diagnózissal szemben határozza meg magát. Ez pedig a társadalmi jobbratolódás és fasizálódás-tézis, amely egy morálisan komfortos, mert önigazoló pozícióból fogalmazódik meg, és amit kb így tudnék rekonstruálni:

„Mi képviseljük a kisemmizetteket, az elnyomottakat, a kisebbségeket, mi vagyunk morális fölényben, a jobboldal erősödését látva nekünk nem kell semmit újragondolnunk a saját politikánkkal kapcsolatban, sőt, ha így tennénk, az a jobboldalnak való behódolás volna. Trump vagy Farage sikerének, az AfD vagy az FPÖ évek óta tartó folyamatos erősödésének nem mi (liberális, baloldali, zöld, demokrata, mainstream elitek, pártok) vagyunk az okai, hanem a társadalom sajnálatos és aggasztó jobbratolódása, vagyis a kirekesztő, idegengyűlölő stb. álláspontok normalizálódása és terjedése.”

Jobbratolódás vagy jobbra soroltatás

Ha csak a populista jobboldali vagy szélsőjobboldali pártok elmúlt évekbeli népszerűség-növekedését tekintjük Nyugat-Európában, akkor tényleg logikusnak tűnik ez a következtetés, mondván:

Ha most többen szavaznak populista és szélsőjobboldali pártokra, mint korábban, akkor az azért van, mert a társadalom értékrendje és preferenciái jobbra tolódtak.

És fordítva is:

Ha bizonyos ügyeket és álláspontokat jobboldali populista pártok képviselnek, akkor ezek jobboldali populista, fasiszta, stb. nézetek.

A német társadalom nézeteinek jobbratolódásaként értelmezte például a liberális hetilap, a Die Zeit néhány héttel ezelőtt egy friss kutatás eredményeit, ami kimutatja, hogy az elmúlt években Németországban nőtt azoknak az aránya, akik szerint például a bevándorlást korlátozni kellene vagy az érkezőknek alkalmazkodnia kellene a német kultúrához. (De nemcsak a migráció ilyen téma, például azoké is nőtt, akik a nemi önmeghatározás, vagyis a nem bemondásos alapú, pszichológiai-orvosi igazolás nélküli megváltoztatását elutasítják.)

Még ha ezeket a vélelmeket problémásnak tartjuk is valamelyik egyenlőségi paradigma felől nézve, akkor is feltehető a szociológiai kérdés, hogy milyen társadalmi-gazdasági-kulturális okai vannak annak, ha emberek növekvő száma gondolkodik így, milyen folyamatok táplálják a jobboldali magyarázatokra és politikai ajánlatokra a társadalmi keresletet. (Arlie Hochschild klasszikusától Steffen Mau és munkatársai Triggerpontok című könyvén át Scheiring Gábor munkásságáig sok ilyen elemzés elérhető, ami nem elégszik meg a populista pártok választóinak morális megbélyegzésével.)

De van egy másik értelmezési lehetőség is:

Mi van akkor, ha ezekben a kulturális kérdésekben nem a társadalom mozdult jobbra, hanem az elitkonszenzus „balra” / „liberális oldalra”, és ezutóbbi sorol be korábban mainstreamnek, moderáltnak, észszerűnek tartott álláspontokat jobboldalinak, illetve fasisztának, a megbélyegzéssel hozzájárulva ezen témák és álláspontok, és végső soron félelmek és sérelmek tabusításához?

Vagy ugyanezt affirmatívan fogalmazva: történt egy liberális morális progresszió, és bizonyos kirekesztő álláspontokat már nem lehet büntetlenül képviselni. Ezt a gondolatot vallja Floris Biskamp, német politikai szociológus, aki egy tavaly megjelent tanulmányában empirikus adatok sorával érvel a jobbratolódás-tézis ellenében.

• Egyrészt megmutatja azt, amit egyébként az említett Triggerpontok szerzői is: hogy beállítódások és értékek szintjén az elmúlt évtizedekben folyamatos liberalizálódás ment végbe a német társadalomban.

• Másrészt ugyanez igaz a közpolitikákra is: például mára még a jobbközép CDU és CSU is része annak a politikai konszenzusnak, hogy a legálisan befogadott menekülteknek és más törvényesen bevándorló csoportoknak utat kell biztosítani a társadalmi és politikai integrációhoz, etnikai identitásuktól függetlenül, és hogy bizonyos fokú etnikai vagy kulturális sokszínűséget üdvözölni kell. Családpolitikában ugyanez: a nők munkaerőpiaci részvételének támogatásától az azonos neműek házasságáig sok példa hozható.

• Harmadrészt azt is láttatja, hogy a közbeszéd liberális irányba tolódott. Például az olyan álláspontok, amik ma botrányt okoznak az AfD részéről, azokat 20 évvel ezelőtt a CDU képviselte lazán. Vagyis ami 20 éve mainstreamnek számított, ma már szélsőjobboldali gondolat.

„A rasszista és heteroszexista kijelentésekkel kapcsolatos botrányok gyakorisága napjainkban nem bizonyíték arra, hogy a diskurzus egyre rasszistábbá és heteroszexistábbá válik, vagy hogy a kimondható dolgok határai folyamatosan tágulnának. Az ellenkezője inkább tűnik valószínűnek: A konfliktusok azért fokozódnak, mert a rasszizmust és a heteroszexizmust ma sokkal hatékonyabban lehet megnevezni, kritizálni és botrányossá tenni, mint valaha.” (p. 16.)

Tanulmánya a riogatás és a hiszterizálás ellen száll síkra azzal, hogy azt állítja:

a jobbratolódás-tézis nem a jobbratolódást dokumentálja, hanem a liberális progresszió indikátora.

Egy tipikus példa: a migrációs hátterű emberek által elkövetett erőszakos támadások.

Az antirasszista progresszív oldalra, beleértve az óvatos politikusokat is, az elmúlt években sokszor volt jellemző Németországban, hogy sötétebb bőrű vagy muszlim vallású bevándorlók / menekültek által elkövetett bűnesetekben vagy egyetlen gondolatot se fecséreltek a történésre magára, azonnal azon aggódva, hogy ezt hogyan instrumentalizálja majd a szélsőjobboldal az összes muszlim megbélyegzésére; vagy pedig a valóság csak mint mellékes körülmény került elő egy a diszkurzív tér teljességére és az igazságtalanságok helyes arányosságára vonatkozó elvont eszmefuttatás előtt. Valahogy így:

„Fontos törődni az áldozatokkal / a jogos biztonsági igényekkel / az eset révén megmutatkozó problémákkal, de nem szabad, hogy ez könnyelműségre csábítson, rasszista beszédmódra ragadtasson minket, és eltorzítsa az érzékelésünket az itt élő arabokat vagy muszlimokat érő sokkal súlyosabb diszkrimináció vonatkozásában.”

Mindig ott a de.

A differenciálás ilyetén, progresszív elvárása az elterjedt rasszizmusra válasz és azt bizonyítja, vagy ellenkezőleg, pont a liberális érzékenységek hegemóniájáról tanúskodik? Miként beszéljünk a menekültek vagy a bevándorlók által (valamilyen formában a kultúrájukkal, életkörülményeikkel, traumáikkal összefüggésben elkövetett) erőszakról anélkül, hogy az összes szírt, arabot, muszlimot, menekülőt megbélyegeznénk – de ne is tabusítsuk a megoldásra váró kérdéseket, amikben a választók jelentős része az intézményes politikától más válaszokat vár, mint érzékenyítés, átkeretezés, a fontosabb problémák kezelése?

A képviseleti szakadék és a migráció

A képviseleti szakadék-tézis képviselői szerint tehát ez a típusú széttartás a politikai osztály és a választói preferenciák között az a termékeny talaj, amelyre a jobboldali populista pártok egyszerűsítő, polarizáló, teljes csoportokat megbélyegző üzenetei hullanak. Ha szűk a nyilvánosan képviselhető vélemények skálája, akkor beindul a hallgatás spirálja. Retorzióktól való félelmükben az emberek elhallgatnak, ami viszont nem megbízható indikátora a normaváltozás megtörténtének. Sőt, pont hogy keresletet teremt a radikális megoldásokra.

Ezt tematizálja Sheri Berman politológus egy tavaly megjelent esszéjében.

A nyugat-európai mainstream pártok migrációs politikájának vakfoltjairól szóló írásának fő állítása, hogy szemben azzal az empirikusan nem igazolható tézissel, miszerint a választók megnövekedett rasszizmusa és idegengyűlölete magyarázná a radikális jobboldali populista pártok népszerűségét, sokkal inkább egy képviseleti szakadékban keresendő a válasz, vagyis, ismétlem, hogy a jobbközép, szocdem, baloldali és liberális pártok évtizedekig nem nyújtottak válaszokat a választópolgárok által észlelt, migrációval összefüggésben álló problémákra. Ennek fő okát abban látja, amiben Guenther empíriája is: hogy a párt- és médiaelitek értékrendje és problémaérzékelése elszakadt a szavazók széles tömegeiétől.

Négy migrációs politikai stratégiát azonosít a fősodorbeli pártok esetében:

1. A meg nem alkuvás (intransigence): ragaszkodni a saját pozícióhoz, akkor is, ha az népszerűtlen, esetleg megspékelve a választók rasszistának bélyegzésével.

2. Az elkerülés (avoidance), ezen belül kettőt különböztet meg:

   1. pozitív elkerülés. A migráció témája helyett a pártnak komfortosabb és közpolitikai ajánlataiban népszerűbb területek felé terelni diskurzust, a kampányt, pl. migráció helyett a gazdasági kérdésekről beszélni, akár abból a meggyőződésből hogy valójában ezek fontosak az embereknek, a migráció pedig ennek csak a jobboldali artikulációs nyelve. Ez egy jellemző baloldali diszkurzív stratégia, ezzel kampányolt tavaly a szocdem SPÖ is Ausztriában.

   2. negatív elkerülés. Az ellenfelek démonizálása, a saját (népszerűtlen) migrációs politikáról a figyelmet elterelendő.

Sem az 1-es, sem a 2-es stratégia nem veszi komolyan és tekinti valósnak a migrációval kapcsolatos választói sérelmeket és félelmeket.

3. Engedmények tétele (concessions), kb a radikális jobboldal követeléseinek átemelése, a saját pozíció felülvizsgálata nélkül, politikai taktikából. A szerző a jobbközép pártokat és a dán szociáldemokrata pártot említi erre példaként.

4. A meggyőzés stratégiája a szerző szerint az egyetlen értelmes megoldás: nem a választók vagy az ellenfelek megbélyegzése, a sérelmeik lesöprése (1 és 2), de nem is a jobboldali megoldások átvétele (3) lenne az út szerinte, hanem a választókkal kapcsolatba kerülni (érdekes gondolat!) és őket igyekezni meggyőzni a saját helyesnek érzett pozícióról, elismerve, hogy az bizony jelenleg nem népszerű.

Az esszé érveléséből ez egyébként kilóg, mert abból a 3-as is következik, hiszen ha képviseleti szakadékról beszél, akkor abból pont a választók sérelmeinek komolyan vétele adódik, és ha korábbi migrációs politikai zsákutcákból kell kijönni, akkor nem vagyunk beljebb, ha mindenféle korrekciót a „radikális jobboldal javaslatai átvételének” tekintünk, és egyedüli megoldásnak a meglévő megoldások jobb kommunikációját (4) javasoljuk.

Tavaly sokaknak már Berman esszéje is túl messzire ment. Nézetem szerint az osztrák és a német választási eredmények és azóta is megfigyelhető választási preferencia-trendek, és a megnövekedett migrációval kapcsolatban az elmúlt 10 évben felmerült biztonsági, erőforrás-elosztási és kulturális kérdések pont azt jelzik, hogy ez a téma robbanóanyag. Ha a demokratikus elitek nem találnak a menekültekkel emberséges, de a bennszülött polgárok szükségleteit elismerő, nem jobboldalizó, nem fasisztázó (vagyis nem megbélyegző) válaszokat, akkor a populista és a szélsőjobboldal fogja ezt a képviseleti szakadékot betölteni. Ezeket a pártokat azonban már joggal lehet antidemokratikus szándékokkal és eszközökkel vádolni. Ebből azonban nem következik (egyelőre legalábbis nem bizonyult sikeresnek) az a stratégia, ami a választókat a populista vagy szélsőjobboldali pártok antidemokratikusságával próbálta eltántorítani a rájuk adott vokstól. Szóval lehet, hogy célravezetőbb lenne a kereslet okaival foglalkozni.

Zárójel 1: Ezt most a migráció tematikáján vittem végig, de sem az idézett szerzők, sem én nem gondoljuk, hogy csak azzal kapcsolatban lenne képviseleti szakadék, és abból eredne a populista jobboldalban megoldást látó szavazók minden sérelme.

Zárójel 2: Hogy nemcsak a baloldalnak van képviseleti válsága, hanem a liberálisok és a jobbközép pártok is elszakadtak az elmúlt években-évtizedekben a saját szavazóiktól, és hogy ez egy tágabb válság tünete, ezeket Pap Szilárd írta meg érzékletesen, mégpedig itt.

„[A] baloldal válsága mint egy kanári a bányában jelezte előre a második világháború utáni európai képviseleti demokráciák képviselői és képviseltjei – vagyis a pártok és szavazóbázisaik – közötti kapocs egyre gyorsuló szétesését, és nyomában a teljes politikai berendezkedés legitimitásának fokozatos gyengülését.“

De biztos így működik a képviselet?

Amit itt leírtam, a politikai képviselet árupiaci logikájából indul ki, vagyis abból az elképzelésből, hogy a választóknak vannak a politikai értelmezési diskurzus előtti, előzetesen meglévő értékei, érdekei, sérelmei, a képviseleti politikával szemben megfogalmazott igényei, pl. közbiztonság, otthonságérzet, közösségi erőforrások igazságosnak érzett elosztása, kormányváltás, stb. – és azt a portékát veszik le a politikai polcról, ami a legnagyobb valószínűséggel ígéri, hogy kielégíti a számukra legfontosabb prioritásokat. Bár ez korántsem konszenzusos nézet (a képviselet inspiráló, spekulatív megközelítését képviseli például Csigó Péter), de meglátásom szerint

ez a megközelítés valóságközelibb, mint az elitek sok helyütt szélsőségesen konstruktivista-progresszivista-moralizáló, struccpolitikához vezető mágikus gondolkodása, amely szerint ami nem lehet, az nincs, vagy ha van, az diskurzívan lett létrehozva és akként is lehet megszabadulni tőle.

A képviseleti szakadék fogalmával ha mindent nem is lehet megmagyarázni, de a választók kulturális ügyekkel kapcsolatos sérelmeinek kevésbé megbélyegző és realista megragadására jó lehet. Közben pedig hátha itthon is kinyílik egyszer a tér bonyolult európai és globális relevanciájú kérdések megvitatására az Orbán-NemOrbán-törésvonalon túl is.